"Néha előfordul, hogy a Sors egymás mellé kalauzol minket, hogy utána keserédes félreértések következtében elforduljunk egymástól."
Gyakran fordul elő, hogy a csillaglények találkoznak egy térben, időben, mélységben. Onnan vehető ez észre, hogy rezgésszámuk, szívveréseik pulzáló ritmusa, mint egy nyugodt patak csobogása, dallammá forr össze. A szerelékek ösztönösen egymás köré csavarodnak, miközben a lények öntudatlan táncot járnak, s keringnek egymás körül, mint az általatok Napnak nevezett óriás csillag körül a Föld nevű bolygócska.
Ilyenkor nagy úr a külvilág által rátok terhelt ego. Ha nem ismeritek fel, hogy egységetek egy sokkal magasabb tudatállapot felé sodor titeket, melyben az Egység és a kiteljesedés dominál, ami tisztítótűzként fonódhatna körétek, bizony a közös rezgés amplitúdója elszakíthat egymástól.
Képzeld ezt úgy, mint egy földrengést: a szilárdnak vélt, önmagába kapaszkodó föld, mely megrendíthetetlen biztonság illúziójával hiteget, egy törésvonal mentén elmozdul önmaga mellett. Így mozdulhat el két, egymást kiegészítő, s Egynek nevezhető csillaglény is. Elég egy aprócska félrecsúszott szó, egy hibás értelmezés, melyet csak a belső, az ego által gyártott gátak szülhetnek, s a szerelékek szakadnak a távolodástól... csavarodnak, tekerednek, s a csomó megmarad. A lélekhang sikít, te pedig megerőszakolod magad, hogy elfojtsd a sikolyát.
Lassan elhalkul.
Lassan megszabadulsz.
Ezt hiszed csupán. Nincs ebben semmi szabadság. Elsiklasz, s kezdődik minden elölről.
"Fájdalmas, akárcsak a születés. Fájdalmas, akárcsak a halál. Nem könnyű e körkörösségből kikerülni.
Senki nem mondta, hogy az lesz."
Ha felismerik még életükben ezeket az eseteket, a csillaglények képesek a történések átírására. Mint minden kapcsolat, ez is a szereteten alapszik, s így idővel újra közeledhetnek egymáshoz az összetartozók. Ebben két magyarázatra szoruló gondolat is van. Egyrészt az újra közeledés, másrészt az összetartozók.
Közeledni önmagában sem mindig könnyű, de újra közeledni, egy 3D testet megremegtető összetűzés után minden idegszálat felborzol még akkor is, ha bizsergünk a vágyakozástól.
Összetartozók. Nehéz szó ez, mert egy olyan világban, ahol nem hogy a szerelékeink nem vezetnek a helyes irányba, de még a lélekhangunk jellegzetes dallamát felismerni is képtelenek vagyunk, hogyan is tudnánk megállapítani, hogy kihez tartozunk önnön anyagi porhüvelyünkön kívül.
Van egy fegyver a kezünkben. Kevesen veszik csak észre az erejét, mert megszoktuk, hogy mindig ott van mellettünk és helyes vagy helytelen döntésekre késztet.
Érzelmek.
Pusztító fegyverek, a végső békénk zálogai. Kettős, szélsőséges, ellentmondásos, csapongó, oltalmazó, érthetetlen... sorolhatnánk. Mégis, ha jól figyelsz, mindig súgnak valami okosat. A lélekhanggal könnyen összekeverhető, mert az érzelmek számos hullámot szülhetnek süket füleinkre, s dallamuk megbabonázva vezethet minket a helytelen ösvényre... bár badarság a szó: helytelen.
Mégis az érzelmek segítenek eligazodni összetartozás, közös tapasztalat és közös tudat terén.
Ha két csillaglény összetartozik, csak az ego szabhat gátat annak, hogy egymásra találjanak.
Tehát, mikor azt mondom: újra közeledhetnek egymáshoz az összetartozók, egy tudatos folyamatról beszélek.
Felismerés.
Tudatosítás.
Tanulás.
Közeledés.
Távolodás.
Újra közeledés.
Összetartozás.
Kivédhetetlenül összefonódnak.
"S ha reggel felkelek, s nem talállak magam mellett, tudom, megint elvesztettem a hangot, mely feléd tolt ez idáig. Kérlek várj meg ott, ahol most állsz, várj meg, s én ígérem, beérlek az úton. Számomra kicsit göröngyösebbre sikeredett, mint terveztük.
Tudom, nem hallasz.
Láttam azokban a gyenge szemekben, melyekre rászorulunk, hogy vakként gazdagnak nevezhessük magunkat.
Várj ott, ahol állsz, s nyújtsd felém csillagkarod, ha készen állsz az emelkedésre.
Én is várlak.
Én is vak vagyok.
Én sem hallak ezekkel a csökevényekkel a fejemen.
Érezlek csupán."
Gyakran fordul elő, hogy a csillaglények találkoznak egy térben, időben, mélységben. Onnan vehető ez észre, hogy rezgésszámuk, szívveréseik pulzáló ritmusa, mint egy nyugodt patak csobogása, dallammá forr össze. A szerelékek ösztönösen egymás köré csavarodnak, miközben a lények öntudatlan táncot járnak, s keringnek egymás körül, mint az általatok Napnak nevezett óriás csillag körül a Föld nevű bolygócska.
Ilyenkor nagy úr a külvilág által rátok terhelt ego. Ha nem ismeritek fel, hogy egységetek egy sokkal magasabb tudatállapot felé sodor titeket, melyben az Egység és a kiteljesedés dominál, ami tisztítótűzként fonódhatna körétek, bizony a közös rezgés amplitúdója elszakíthat egymástól.
Képzeld ezt úgy, mint egy földrengést: a szilárdnak vélt, önmagába kapaszkodó föld, mely megrendíthetetlen biztonság illúziójával hiteget, egy törésvonal mentén elmozdul önmaga mellett. Így mozdulhat el két, egymást kiegészítő, s Egynek nevezhető csillaglény is. Elég egy aprócska félrecsúszott szó, egy hibás értelmezés, melyet csak a belső, az ego által gyártott gátak szülhetnek, s a szerelékek szakadnak a távolodástól... csavarodnak, tekerednek, s a csomó megmarad. A lélekhang sikít, te pedig megerőszakolod magad, hogy elfojtsd a sikolyát.
Lassan elhalkul.
Lassan megszabadulsz.
Ezt hiszed csupán. Nincs ebben semmi szabadság. Elsiklasz, s kezdődik minden elölről.
"Fájdalmas, akárcsak a születés. Fájdalmas, akárcsak a halál. Nem könnyű e körkörösségből kikerülni.
Senki nem mondta, hogy az lesz."
Ha felismerik még életükben ezeket az eseteket, a csillaglények képesek a történések átírására. Mint minden kapcsolat, ez is a szereteten alapszik, s így idővel újra közeledhetnek egymáshoz az összetartozók. Ebben két magyarázatra szoruló gondolat is van. Egyrészt az újra közeledés, másrészt az összetartozók.
Közeledni önmagában sem mindig könnyű, de újra közeledni, egy 3D testet megremegtető összetűzés után minden idegszálat felborzol még akkor is, ha bizsergünk a vágyakozástól.
Összetartozók. Nehéz szó ez, mert egy olyan világban, ahol nem hogy a szerelékeink nem vezetnek a helyes irányba, de még a lélekhangunk jellegzetes dallamát felismerni is képtelenek vagyunk, hogyan is tudnánk megállapítani, hogy kihez tartozunk önnön anyagi porhüvelyünkön kívül.
Van egy fegyver a kezünkben. Kevesen veszik csak észre az erejét, mert megszoktuk, hogy mindig ott van mellettünk és helyes vagy helytelen döntésekre késztet.
Érzelmek.
Pusztító fegyverek, a végső békénk zálogai. Kettős, szélsőséges, ellentmondásos, csapongó, oltalmazó, érthetetlen... sorolhatnánk. Mégis, ha jól figyelsz, mindig súgnak valami okosat. A lélekhanggal könnyen összekeverhető, mert az érzelmek számos hullámot szülhetnek süket füleinkre, s dallamuk megbabonázva vezethet minket a helytelen ösvényre... bár badarság a szó: helytelen.
Mégis az érzelmek segítenek eligazodni összetartozás, közös tapasztalat és közös tudat terén.
Ha két csillaglény összetartozik, csak az ego szabhat gátat annak, hogy egymásra találjanak.
Tehát, mikor azt mondom: újra közeledhetnek egymáshoz az összetartozók, egy tudatos folyamatról beszélek.
Felismerés.
Tudatosítás.
Tanulás.
Közeledés.
Távolodás.
Újra közeledés.
Összetartozás.
Kivédhetetlenül összefonódnak.
"S ha reggel felkelek, s nem talállak magam mellett, tudom, megint elvesztettem a hangot, mely feléd tolt ez idáig. Kérlek várj meg ott, ahol most állsz, várj meg, s én ígérem, beérlek az úton. Számomra kicsit göröngyösebbre sikeredett, mint terveztük.
Tudom, nem hallasz.
Láttam azokban a gyenge szemekben, melyekre rászorulunk, hogy vakként gazdagnak nevezhessük magunkat.
Várj ott, ahol állsz, s nyújtsd felém csillagkarod, ha készen állsz az emelkedésre.
Én is várlak.
Én is vak vagyok.
Én sem hallak ezekkel a csökevényekkel a fejemen.
Érezlek csupán."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése