A csillaglények szerelékéről...

"Amikor a kötelék oldódni látszik, azt hiszed, a szabadság veszi kezdetét. Valójában azonban így válsz egod igazi rabjává, s próbálsz kiszakadni a teljességből.
Ha így teszel, a kötelékek elszakadnak, s rabjává válasz az illúzióknak, melyek tán szépek, érzékszervekkel felfoghatók, de az igazi mibenlétüket többé fel nem ismered... egészen addig, míg újra nem kezded."

A csillaglények szerelékéről szólnék most pár gondolatot.
A szerelékek a fejünk tetején vannak, ezért is furcsa a hasonlat a köldökzsinórral. Ha jobban belegondolsz, Barátom, rádöbbensz azonban, hogy amint egy édesanya, az élet kimeríthetetlen szelencéje, úgy a csillagok is teremtő erővel bírnak: kihordanak, oltalmaznak, felnevelnek, tanácsokat adnak...
Mi más is lehetne a szerelékünk, mint köldökzsinór a csillagunkhoz?
Azonban földi életünkben előfordul, hogy el "kell" válnunk, önállósodunk, mi magunk is szülővé leszünk. Szoktátok mondani: felnövünk.
Teremtünk, ezzel elősegítvén a körforgást, az állandótlanságot, a teljességet.
S míg egy anyától "elszakadsz", úgy a csillagodtól is el kell szakadnod?
Ha nem tudsz róla, tán ez a természetes, de tedd fel magadban a kérdést: képes lennél igaz teremtődtől elszakadni? Aligha. Mindig ott hordozod őt magadban, s nincs ez másként a csillagoddal sem. Áramlik beléd minden univerzumi tapasztalat.
Sajnálatos, hogy kevesen látjuk be ezt, s az elszakadás természetességét pártfogoljuk. Ezáltal az életünk sem több, csak folytonos szakadások egymásutánja.
A probléma csillaglényként picivel összetettebb.

"Recseg-ropog a vétel, nem hallak.
Nem tudom, mit is kéne tennem, eddig jó volt az adás.
Hol vagyok?"

A szerelék valójában nem a fejtetőn ered, hanem az emberi anatómiát figyelembe véve valahol a tarkó tájékán. Talán valamilyen védelmi mechanizmus az, hogy - különböző módon ugyan, de - az őket "birtokló" csillaglények feje köré csavarodnak.
Mikor az anyagi világ nagy nyomásokat gyakorol gyenge emberi mivoltunkra, észre sem vesszük, hogy mennyire ragaszkodunk, kapaszkodunk minden illúzióhoz. Minden mozdulatunk, mit annak érdekében teszünk, hogy megfeleljünk az egyéniség (s nem az Egység) szabta korlátoknak (nem átlátva, hogy ezek valójában akadályozó tényezők), apró gyűrődéseket képez a fejünk köré csavarodott szerelékeken.
A gyűrődésből repedés lesz, a repedésből szakadás. Egyre erősödnek az anyagi illúziók (azaz az érzékletek), ennek következtében az érzelmi illúziók (álmodozás, múltban/jövőben merengés) száma is megnövekszik.
Arra következtetünk, hogy "látunk"... egyre jobban. Képzetünk elkalauzol minket egy önmagunk által teremtett valóságba, s többé talán meg sem halljuk a lélekhangunkat.

Megfordítható-e ez a jelenség?
Ha egy egyszerű textíliát elszakítasz, visszafordítható a folyamat?
Megvarrhatod, de a repedés mindig ottmarad, s így van ez a szerelékünkkel is.
Nem fogjuk már olyan élesen hallani a lélekhangot.
Mit tehetünk?

"Figyelünk.
Nem múltra, nem jövőre, nem a lehetőségekre, nem a megfoghatóra, nem az állandóra.
Figyelünk a jelenre, a megélésre, az összhangra, az állandótlanra.
Egy óriási lépés, ami előrébb segíthet minket, hogy megtaláljuk másik felünket.
Egy aprócska lépés, hogy megemelhessük lábunkat a teljesség felé."