A csillaglények szerelékéről...

"Amikor a kötelék oldódni látszik, azt hiszed, a szabadság veszi kezdetét. Valójában azonban így válsz egod igazi rabjává, s próbálsz kiszakadni a teljességből.
Ha így teszel, a kötelékek elszakadnak, s rabjává válasz az illúzióknak, melyek tán szépek, érzékszervekkel felfoghatók, de az igazi mibenlétüket többé fel nem ismered... egészen addig, míg újra nem kezded."

A csillaglények szerelékéről szólnék most pár gondolatot.
A szerelékek a fejünk tetején vannak, ezért is furcsa a hasonlat a köldökzsinórral. Ha jobban belegondolsz, Barátom, rádöbbensz azonban, hogy amint egy édesanya, az élet kimeríthetetlen szelencéje, úgy a csillagok is teremtő erővel bírnak: kihordanak, oltalmaznak, felnevelnek, tanácsokat adnak...
Mi más is lehetne a szerelékünk, mint köldökzsinór a csillagunkhoz?
Azonban földi életünkben előfordul, hogy el "kell" válnunk, önállósodunk, mi magunk is szülővé leszünk. Szoktátok mondani: felnövünk.
Teremtünk, ezzel elősegítvén a körforgást, az állandótlanságot, a teljességet.
S míg egy anyától "elszakadsz", úgy a csillagodtól is el kell szakadnod?
Ha nem tudsz róla, tán ez a természetes, de tedd fel magadban a kérdést: képes lennél igaz teremtődtől elszakadni? Aligha. Mindig ott hordozod őt magadban, s nincs ez másként a csillagoddal sem. Áramlik beléd minden univerzumi tapasztalat.
Sajnálatos, hogy kevesen látjuk be ezt, s az elszakadás természetességét pártfogoljuk. Ezáltal az életünk sem több, csak folytonos szakadások egymásutánja.
A probléma csillaglényként picivel összetettebb.

"Recseg-ropog a vétel, nem hallak.
Nem tudom, mit is kéne tennem, eddig jó volt az adás.
Hol vagyok?"

A szerelék valójában nem a fejtetőn ered, hanem az emberi anatómiát figyelembe véve valahol a tarkó tájékán. Talán valamilyen védelmi mechanizmus az, hogy - különböző módon ugyan, de - az őket "birtokló" csillaglények feje köré csavarodnak.
Mikor az anyagi világ nagy nyomásokat gyakorol gyenge emberi mivoltunkra, észre sem vesszük, hogy mennyire ragaszkodunk, kapaszkodunk minden illúzióhoz. Minden mozdulatunk, mit annak érdekében teszünk, hogy megfeleljünk az egyéniség (s nem az Egység) szabta korlátoknak (nem átlátva, hogy ezek valójában akadályozó tényezők), apró gyűrődéseket képez a fejünk köré csavarodott szerelékeken.
A gyűrődésből repedés lesz, a repedésből szakadás. Egyre erősödnek az anyagi illúziók (azaz az érzékletek), ennek következtében az érzelmi illúziók (álmodozás, múltban/jövőben merengés) száma is megnövekszik.
Arra következtetünk, hogy "látunk"... egyre jobban. Képzetünk elkalauzol minket egy önmagunk által teremtett valóságba, s többé talán meg sem halljuk a lélekhangunkat.

Megfordítható-e ez a jelenség?
Ha egy egyszerű textíliát elszakítasz, visszafordítható a folyamat?
Megvarrhatod, de a repedés mindig ottmarad, s így van ez a szerelékünkkel is.
Nem fogjuk már olyan élesen hallani a lélekhangot.
Mit tehetünk?

"Figyelünk.
Nem múltra, nem jövőre, nem a lehetőségekre, nem a megfoghatóra, nem az állandóra.
Figyelünk a jelenre, a megélésre, az összhangra, az állandótlanra.
Egy óriási lépés, ami előrébb segíthet minket, hogy megtaláljuk másik felünket.
Egy aprócska lépés, hogy megemelhessük lábunkat a teljesség felé."

Ha újra közelednek az összetartozók

"Néha előfordul, hogy a Sors egymás mellé kalauzol minket, hogy utána keserédes félreértések következtében elforduljunk egymástól."

Gyakran fordul elő, hogy a csillaglények találkoznak egy térben, időben, mélységben. Onnan vehető ez észre, hogy rezgésszámuk, szívveréseik pulzáló ritmusa, mint egy nyugodt patak csobogása, dallammá forr össze. A szerelékek ösztönösen egymás köré csavarodnak, miközben a lények öntudatlan táncot járnak, s keringnek egymás körül, mint az általatok Napnak nevezett óriás csillag körül a Föld nevű bolygócska.
Ilyenkor nagy úr a külvilág által rátok terhelt ego. Ha nem ismeritek fel, hogy egységetek egy sokkal magasabb tudatállapot felé sodor titeket, melyben az Egység és a kiteljesedés dominál, ami tisztítótűzként fonódhatna körétek, bizony a közös rezgés amplitúdója elszakíthat egymástól.
Képzeld ezt úgy, mint egy földrengést: a szilárdnak vélt, önmagába kapaszkodó föld, mely megrendíthetetlen biztonság illúziójával hiteget, egy törésvonal mentén elmozdul önmaga mellett. Így mozdulhat el két, egymást kiegészítő, s Egynek nevezhető csillaglény is. Elég egy aprócska félrecsúszott szó, egy hibás értelmezés, melyet csak a belső, az ego által gyártott gátak szülhetnek, s a szerelékek szakadnak a távolodástól... csavarodnak, tekerednek, s a csomó megmarad. A lélekhang sikít, te pedig megerőszakolod magad, hogy elfojtsd a sikolyát.
Lassan elhalkul.
Lassan megszabadulsz.
Ezt hiszed csupán. Nincs ebben semmi szabadság. Elsiklasz, s kezdődik minden elölről.

"Fájdalmas, akárcsak a születés. Fájdalmas, akárcsak a halál. Nem könnyű e körkörösségből kikerülni.
Senki nem mondta, hogy az lesz."

Ha felismerik még életükben ezeket az eseteket, a csillaglények képesek a történések átírására. Mint minden kapcsolat, ez is a szereteten alapszik, s így idővel újra közeledhetnek egymáshoz az összetartozók. Ebben két magyarázatra szoruló gondolat is van. Egyrészt az újra közeledés, másrészt az összetartozók.
Közeledni önmagában sem mindig könnyű, de újra közeledni, egy 3D testet megremegtető összetűzés után minden idegszálat felborzol még akkor is, ha bizsergünk a vágyakozástól.
Összetartozók. Nehéz szó ez, mert egy olyan világban, ahol nem hogy a szerelékeink nem vezetnek a helyes irányba, de még a lélekhangunk jellegzetes dallamát felismerni is képtelenek vagyunk, hogyan is tudnánk megállapítani, hogy kihez tartozunk önnön anyagi porhüvelyünkön kívül.
Van egy fegyver a kezünkben. Kevesen veszik csak észre az erejét, mert megszoktuk, hogy mindig ott van mellettünk és helyes vagy helytelen döntésekre késztet.
Érzelmek.
Pusztító fegyverek, a végső békénk zálogai. Kettős, szélsőséges, ellentmondásos, csapongó, oltalmazó, érthetetlen... sorolhatnánk. Mégis, ha jól figyelsz, mindig súgnak valami okosat. A lélekhanggal könnyen összekeverhető, mert az érzelmek számos hullámot szülhetnek süket füleinkre, s dallamuk megbabonázva vezethet minket a helytelen ösvényre... bár badarság a szó: helytelen.
Mégis az érzelmek segítenek eligazodni összetartozás, közös tapasztalat és közös tudat terén.
Ha két csillaglény összetartozik, csak az ego szabhat gátat annak, hogy egymásra találjanak.
Tehát, mikor azt mondom: újra közeledhetnek egymáshoz az összetartozók, egy tudatos folyamatról beszélek.
Felismerés.
Tudatosítás.
Tanulás.
Közeledés.
Távolodás.
Újra közeledés.
Összetartozás.
Kivédhetetlenül összefonódnak.

"S ha reggel felkelek, s nem talállak magam mellett, tudom, megint elvesztettem a hangot, mely feléd tolt ez idáig. Kérlek várj meg ott, ahol most állsz, várj meg, s én ígérem, beérlek az úton. Számomra kicsit göröngyösebbre sikeredett, mint terveztük.
Tudom, nem hallasz.
Láttam azokban a gyenge szemekben, melyekre rászorulunk, hogy vakként gazdagnak nevezhessük magunkat.
Várj ott, ahol állsz, s nyújtsd felém csillagkarod, ha készen állsz az emelkedésre.
Én is várlak.
Én is vak vagyok.
Én sem hallak ezekkel a csökevényekkel a fejemen.
Érezlek csupán."